Nagyon emlékezetes volt számomra az a lakásriport, ami a "Lakberendező nélkül" címet viselte a Nők Lapja Enteriőr egyik számában, és egy budai felújított ingatlant mutatott be. Noha egy 2015 tavaszi cikkről van szó (sajnos nem találtam meg az archívumban), de az "egy lakásnak legyen lelke!" mottó szinte beleégett a tudatomba. Se hivatásos belsőépítészt, se lakberendezőt nem alkalmaztak. Az átalakítás építési tervét egy fiatal építész készítette, a felújítási munkálatokat és a bútorok összeválogatását pedig a jelenleg külföldön dolgozó tulajdonos édesanyja vezényelte le. Ihletet hozzá a Pinterestről, enteriőrmagazinokból, valamint lakberendezési magazinok kínálatából gyűjtött. A munka egy nagyon letisztult otthont, régi és új bútorok tökéletes harmóniáját eredményezte. Óriási bátorításnak éreztem ezt magamra nézve is. Bátorítást arra, hogy bárki képes különleges, élhető otthon kialakításra. A szakképzettséget pótolhatja a szorgos kutatómunka, tervezés, utánajárás, valamint minden kézügyességünk és jó ízlésünk bevetése.
Hogyan jön mindehhez az agancs?
Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, de ebben az évben mégis célul tűztem ki magamnak, hogy a körülöttem kallódó tárgyakba új életet lehelek, és az életünk szép és/vagy hasznos részesévé teszem őket. Nem tudom, hogy ez már az öregedés jele-e, de elkezdtem ragaszkodni bizonyos tárgyakhoz. No nem mindenféle vicik-vacakokhoz, továbbra is kerülöm a lomtengert magam körül, de igyekszem konstruktívabban tekinteni az eszközökre. Különösen azokra, amiknek történetük van. Ezért nem tudtam elmenni emellett a hullott szarvasagancs mellett, amit körülbelül húsz, vagy huszonöt évvel ezelőtt találtak a bátyáim egy, a falunk határában lévő erdőben. Bár számomra meglepően nagy kereslet van az ilyen agancsok iránt, személyes indíttatásomból kifolyólag az eladása szóba sem jöhetett. Az ihletet tulajdonképpen a korábbi, 'Dobd fel képekkel - kreatívan' bejegyzésem adta, amiben stílusos fali kollázsokat gyűjtöttem össze, de egy kicsit továbbgondolva a dolgot, mindenkit arra buzdítottam, hogy engedje szabadjára a fantáziáját.
Hogy lássátok, magamra is vettem a felhívást, a következőt "műveltem" a majdnem trófeával. A nagy hévben, amikor is a tavaszi szünetben egy csendes pihenő alatt végre nekiestem az agancsnak, jól elfelejtettem fázisfotókat készíteni. Így járnak a buzgó anyukák... No de azért igen egyszerű műveletről van szó:
- Alaposan letisztítottam az agancsot mosószer és kefe segítségével.
- Száradás után lekentem a Pentart dekorfestékének alapozójával. Ettől első ránézésre lila színezetű lett a portéka, de szerencsére rövid idő elteltével ennek nyoma sem maradt.
- 24 óra száradási idő után - ami így ugyebár szintén ebéd utánra esett - felvittem egy réteg Pentart fehér színű dekorfestéket. Időjárástól függően körülbelül 2 órát kell várni a következő réteg felhordása előtt.
- Második rétegben is felkentem a festéket.
Zárójel: a A Pentart festékek használatáról remek leírást olvashattok Juditu blogján, illetve érdemes nézegetni a Pentart Youtube csatornáját is. Aki engem ezzel a festékkel megfertőzött, az nem más, mint a termékek hazai forgalmazója, aki egy gyönyörűséges Chippendale tálalót újított fel nekünk. Ezután, természetesen először kis projektekkel kezdve, én is lelkesen hozzáfogtam a felújításoknak, és Bianca rengeteg jó tanáccsal ellátott. Böngésszétek Bianca (Bluer Design) honlapját is!
Visszatérve az agancshoz. Ezután következett az a rész, amiben csak úgymond nem tevőlegesen vettem részt, vagyis a falhoz való rögzítés. A 10 méter hosszú folyosónkat szerettem volna feldobni vele, hogy ne annak hosszúságára koncentráljunk, hanem mágnesként vonzza a szemet ez az installáció. Szerencsére a férjem már rögtön tudja, hogyan kell megvalósítani az elképzeléseimet, így percek alatt fent is volt a drága. Mivel pont a fénycsatornánk alatt foglal helyet, remek fényjátékoknak vagyunk szemtanúi, már így önmagában is remekül mutatott.
Végül már csak a kiválasztott képkeretek felkötözése maradt hátra, amelyeknek nagy része új, de akad közötte bolhapiacon vásárolt és egy átfestett IKEÁS ráma is. Nem gondoltam volna, de nagyon nehéz volt kiválogatni, hogy mely képek is kerüljenek fel, de szerencsére Janka személyében megtaláltam a döntőbírót, aki a végső szót kimondta. Aztán még le is morzsolódott egy-két kép, ami már nem igazán fért fel.
Jóleső érzés, hogy minden nap, amikor végigmegyünk a tíz méter hosszú folyosón, ezentúl az üres falak helyett kedves pillanatokban gyönyörködhetünk! ♥
