Amikor építkezni kezdtünk, néhányan megpróbáltak lebeszélni róla. Rengeteg munka, idegeskedés a szakikkal, beszállítókkal - mondták, ráadásul egy ház sohasem készül el igazán. Sok mindenben igazuk volt, rögtön az elején beleakadtunk egy tisztességtelen építőanyag-kereskedőbe, meg volt sok egyéb kalamajka is, de néhány keserű pirula mellett rengeteg hozadéka is volt ennek a vállalásnak. Azt pedig, hogy egy ház sohasem készül el, mi sokkal inkább tekintjük előnynek, mint hátránynak. Fantasztikus dolognak tartjuk, hogy mindig van újabb kihívás, újabb tervezés, újabb ötletelés és újabb alkotás. Aktuális példa erre az idén birtokba vett teraszunk.
A beköltözésünk óta eltelt bő öt évben egy szép ívű fejlődésen ment keresztül, hiszen kapott egy gyönyörű wpc burkolatot, ami fa és műanyag kompozit anyag keveréke. Környezetbarát, hiszen újrahasznosított anyagokból készül, valamint a fa teraszokkal szemben nem kell felületkezelni, nem szálkásodik, nem reped. Ezzel majdnem párhuzamosan elkészült egy kis nyári konyha is a fedett részben, beépített üstházzal, grillezővel, és egy jancsi kályhával (színtisztán muzeális megfontolásból). Eleinte nem igazán szimpatizáltam a jancsi kályhával, amit a férjem szorgalmazott, főleg, hogy mérete miatt magasabbra is kellett építeni a pultot, így van egy plusz lépcsőfok is, amin rendszerint felbukik valaki. De aztán be kellett látnom, hogy az én elképzeléseimet sem mindig a praktikum vezérli. :-) Természetesen helyet kapott még egy falikút is, no meg egy ládát is megmentettünk szüleim padlásáról, ami még a nagymamámé volt. De még így sem volt teljes a kép. Volt egy kiszuperált ikeás jökkmokk asztalunk székekkel, de mivel ez alapvetően beltéri bútor, nem bírta a kinti viszontagságokat. Száműztük a kamrába és csak vendégségek alkalmával vettük elő. Így szinte nem is használtuk ezt a plusz teret. Üres falak, üres terasz, csak a száradó ruhák jelezték, hogy itt lakik egy család... de idén elvarrtuk ezt a szálat is.
Mi mással kezdhettük volna, mint hogy lementünk a dédihez? :-) Végigjártuk a hajdani istállót, műhelyt, és temérdek kincset találtunk! Szerettünk volna valami nagyobb tárgyat, amit a falra applikálhatunk. Tökéletesnek bizonyult a feladatra a szénavilla, a fűrész, no meg a lőcs, amit mi már csak az elbeszélésekből ismerünk. :-) Megtaláltuk a dédpapa katonai ládáját, amiből némi gondolkodás után fali szekrény készült, de a lábunk előtt hevert még hurkatöltő, szappanok, kávéfőző, kocsitábla, kasza kalapáló, sőt még az ükmama által árverésen vásárolt mérleg is! Mivel az említett dédpapa kovács volt, így találtunk patkókat, svéd acél patkószegeket is - ez utóbbiak lettek az akasztók a fali polcon.
Szerencsére nem csak mi vagyunk ilyen szentimentálisak, apósom megajándékozott minket a férjem első kis szandáljával, amit már több mint 30 éve őriz. :-) Ez is felkerült a patkószegekre. 
A hab a tortán mégis a kenyérdagasztó teknő volt. A hozzá tartozó állványt ugyan nem találtuk meg, és igen szuvas is volt szegényke, de éreztük, hogy ezzel nekünk küldetésünk van. Némi együtt gondolkodás (divatosan brain storming) után megszületett a lámpa koncepciója. A búra maga a teknő lett, amibe három ledes edison izzó került. A függesztést pedig stílusosan az istállóban talált rozsdás lánccal oldottuk meg. Gondolom elég nyilvánvaló, hogy erre vagyunk a legbüszkébbek :-).
Különleges érzés ilyen sok régi használati tárggyal körülvenni magunkat. Különleges atmoszférát teremtettek az eddig mostohán kezelt térben. Egy másfajta élet mementói. Emlékezet, kötelék, tisztelet. Ezt jelentik nekünk. Kapcsolatot a mai emberrel talán a hajdani esküvői képkeret üvegére ragasztott különböző sörök kupakjai teremtenek...
Ha ez a teknő beszélni tudna, elmondaná, hány ezer kenyeret gyúrtak benne az ükmama és dédmama fáradságot nem kímélő kezei, de azt is elmondaná, mit világított meg a dédunokák és ükunokák számára.
